ESTERHÁZY PÉTER
FELOLVASÓ-ESTJE A FRANKFURT'99 KÖNYVVÁSÁRON*

 

UTAZÓ BEMUTATKOZIK

tazó utazni kezdett. Álmos tekintetét Donaueschingenre vetette. Hivatásos utazó volt, ez volt a foglakozása. Ifjabb éveiben írói terveket szövögetett, irodalmi próbálkozásaival hazájában, melyet Magyarországnak hívnak, magyarok lakják, kik magyarul beszélnek, pontosabban magyar szavakat hajigálnak egymás magyar orcájába, magyarul esznek, magyar fogaikkal magyar húst marcangolnak, magyarul szeretnek, magyar kezük magyar combon pihen, magyarul születnek és magyarul halnak meg, magyar bölcsőben magyar fény, illetőleg magyar koporsóban magyar föld hull magyar bársony, illetőleg aszott testükre és magyarul is élnek, hazájában, ebben az ékszerdobozban, mely ékszerdobozként hevert a Kárpátok ölében, irodalmi próbálkozásaival nevet is szerzett magának, de aztán ahogy kiderült, hogy az Isten is utazónak teremtette, utazó lett. [...]

DONAUESCHINGENI BOHÓCTRÉFA

Utazó: Nevezze meg forrásait!

Duna: (vonogatja a vállát) [...]

Egy filmben azt állítja valaki, hogy New York a világ szíve, amire dühösen azt mondják neki, hogy nincsen is a világnak szíve (és még azt is mondják neki, hogy máskor ne jöjjön be sorszám nélkül, mert mindez egy híres, budapesti gőzfürdőben játszódik).

A Duna szíve Ulm.

Ezt Neweklowsky mérnök, a "Felső-Duna Hegelje" állítja kimerítően alapos könyvében. Ő inkább, érzelmességét rejtendő, középpontról, centrumról, ill. egy helyen (már-már nyomdahibára gyanakodhatunk) "gigászi súlypontról" beszél, s a maga akkurátus módján érdekes számításokat közöl az elmélethez ("semmi nem olyan gyakorlati, mint egy jó elmélet"), melyek nem csak meggyőzőek, de halk, szép példái a német pedantéria és lezser őrület nem ritka kézfogásának.

Neweklowsky gondolati kísérletében egyszerűen megfordítja a Dunát, azaz a vízmennyiség elosztását éppen fordítva tételezi, mint a valóságban, és a számítások azt mutatják, hogy az így súlyozott alakzat súlypontja Ulm, az Iller torkolata még pontosabban. A nem lankadó mérnök becsületességét mutatja, amikor kételyének ad hangot, hogy vajon nem ugyanilyen örömmel fogadtunk volna bármilyen eredményt, hiszen bárhova esik is a súlypont, az éppen oda esik.

Alapvető kérdés, hogy a Dunát, nebich az igazságot, afféle fölfedezésnek tartjuk (aletheia), a rend fölfedezésének, tehát hogy a Duna látszatra kaotikus, de rendben nyugszik, melyet (majd) fölismerünk, mert fölismerhetünk, avagy ellenkezőleg, ilyen rend nincs, forgók vannak, tarajlás és ár, a rendet pedig - mert hát végtére valamiről mégis beszélünk, és ha Bécsben felülünk egy Sirály-hajóra, akkor Budapestre érkezhetünk -, a rendet nem fölfedezzük, hanem mi tettük bele, azután elfeledkeztünk róla, s most meg, hallván a Sirály tülkölését, fülig szalad a szánk. Fölfedezés helyett újrafölfedezés. Flusser helyénvalóan jegyzi meg, hogy Kopernikusz nem igazabb, mint Ptolemaiosz, hanem csupán kényelmesebb! Hogy mi a rend, azt "én" mondom meg, az, aki az r, e, n, d betűket kimondta. A szabadesés törvényének kapcsolata a mértani haladvánnyal (egyik szebb, mint a másik, gondoljunk az ulmi toronyról lezuhanóra, illetve az 1-re, 4-re, 9-re), ez nem csoda, hanem agyunk egy kategóriája; agyunk egy kategóriáját ismeri föl az agyunk. Ezt mindazonáltal ismét csodának lehet nevezni, a természeti törvényeket nem az Úr, nem az angyalok, nem is a természet - az ember! csak ő fúr-farag itten!

Nagyon jellemző a következő legendásított történet, mely Newelkowskyt, mint valóságos káoszkutatót állítja elénk, tulajdonképpen a goethei Mehr Licht! - Mehr Nicht! Kétarcúságára játszva rá; a halálos ágyán egy Dunával eltöltött élet után állítólag így fakadt volna ki a mérnök: Ki az. ki az, ki különbséget tudna tenni Duna és nem-Duna közt?! E mondattól kezdve a halála pillanatáig, 17 órán át, úgy üvöltött, hogy minden spalettát becsuktak a háziak. De Ulm hallotta. Most hal meg a Duna, bólogattak. [...]

Bécs nem Duna-város. Bécs nem becsüli a Dunát, épphogy észreveszi, mutatóba bekéreti a Kanálist, és kicsit locspocsozik a holtágban. Tán e figyelmetlenség is oka, hogy ideérve Utazó - ne feledjük: Donau-utazó! - el-eltűnődik az életről. Kiül egy parkba, egy bécsi parkba, a parkok Bécs varázstükrei, melyekben magát nézegeti a város, egyszerre van ott mindenki, Shnitzler és Trakl, "rokokó élvhajsza" és "száraz, barna őszi halálharaszt" (nem zörög a halálharaszt, ha nem fújja az élvhajsza), halottak sétálnak az ápolt utcácskákon, Bécsben könnyebben halottak az emberek, a Burggarten hátsó traktusában füveket, porokat nyíltan csencselő fiatalok, a kravátlis öregurak, a tipegő úriasszonyok, képek valahonnét, "anzikszok, melyeket senki nem küld sehová", Bécs halottakban gazdag vidék, szép bagatell tradíciója van ennek itt, az élve halottságnak. Utazót heves és nevetséges önsajnálat fogja el. [...]

Miként országom az oroszok, a kavics az én talpam alatt jajdult, csikkant, csikorgott, és - maradt. Te ez meg az vagy, és én erre a kavicsra építem satöbbi. Duna-kavics, tréfáztam magamban. A Fürstenbergek kastélya akár egy sértett, alkonyi arc. A forrásnál tekintetem lassan merészkedet a komoly tábláig: Hier entspringt die Donau. Szóval itt és ered és a Duna! Micsoda szekundum! A kezdet, az orgio! Minden kezdet tiszta volna? Vagy. de ki se merem mondani. Ám mit bántam én, hogy a víz olyan, akár egy poshadt lavór, egy vidéki Fontana de Trevi, ahol ha aprópénzt hajít az ember, nem gondol se a vágyaira, se a Földre, se az Égre, csupán arra, hogy hogyan is áll most a Deutsche Mark a dollárhoz. [...]

A sok Dunátol meg az elharapózó Közép-Európa-ima mormolástól - az nem jó szó, hogy megcsömörlöttem, inkább feldühödtem. (Hazafias ügyekben mégiscsak Thomas Bernhard kell mérvadó legyen, csak, ami Magyarországot illeti, a hochgebirgetrottl-t tiefebenetrottl-ra kell változtatni.) Az a tengernyi Duna-gondolat, Duna-ethosz, Duna-múlt, Duna-történelem, Duna-fájdalom, Duna-tragédia, Duna-méltóság, Duna-jelen, Duna-jövő! Miről beszélünk? Gyanús lett ez a sok folyás. Duna-semmi, Duna-gyűlölködés, Duna-bűz, Duna-anarchia, Duna-provincializmus. Duna-duna. Szegény Gertrud Stein, ha ezt megérhette volna: a Duna az Duna az Duna.

Arra a kérdésre, hogy mi tartja össze a futballcsapatot, a link vicc azt válaszolja, hogy részint az alkohol, részint az edző iránti töretlen gyűlölet. Ennyi. Ennyi volt Közép-Európa. Legalább is Kundera definícióját csak a Szovjetunió tartotta életben. Jaj de tetszett annak idején! Vagy mennyire értetlennek és éretlennek gondoltam volt Handkét, amikor pusztán meteorológia-fogalomnak titulálta Közép-Európát. Pedig mennyire igaza van! És ez egyáltalán nem lekezelése volna a tárgynak. Nem kicsi dolog a természet, amelyre hivatkozni lehet. Tessék megpróbálni egy murmanszkival beszélgetni a hidegről. Egy indiaival a melegről vagy az esőről. Hideg van, esik az eső, ítéletidő tombol, árad az Inn, tudom, miről beszélünk. Felhők, csillagok, szelek és viharok, vízállás, csapadékmennyiség, népi tapasztalatok (jégtörő Mátyás, májusi eső, Medárd).

Összefoglalva: szomszédok vagyunk. Ugyanaz a ló néz be az ablakon, ugyanarra a kertre látunk, lehet hivatkozni ismerős jégesőkre és árvizekre, villámok ágbogaira, az augusztusi firmamentumra, ködfoszlányra, hajnali síkosságra, egy varázsos nőre, angyali kisfiúra, mozdíthatatlan férfira, nagy, közös, orgiasztikus félreértésekre. [...]

 

 

któber 8-a van, csütörtök, mától kezdve ketyeg a magyar irodalmi bomba. Eljött az ideje - nem az orgiastische, hanem az organizatónikus félreértéseknek. Azt olvasom sub titulo "hoher Himmel, enges Tal", hogy micsoda botrányok előzik meg az efféle Buchmesse-szereplést, miért ez utazik miért nem az, miért ennyien, miért nem kevesebben, miért nem többen, lemondások, sértődések, vádaskodások, a Parlament is foglalkozik az üggyel, és az a sok sírás-rívás a kultúra helvét provincializmusáról. (Mennyi középszerűséget engedhet meg a középszerűség?) Ilyesmi nálunk egyszerűen elképzelhetetlen volna. Elgondolhatatlan. Az intellektuális béke és intelligencia oszlopain nyugosznak az előkészületek. A kultúra magyaros provincializmusa? Ugyan! Az irodalom, bármelyik, bárhol és bármikor, ha beszélünk róla, mindig "wahnsinning reich und spannend", őrülten gazdag és izgalmas. Természetesen a miénk is. De erről most nem fogok beszélni.

Hanem valamit a magyar nyelvről. A magyarban a Sprache-t és a Zunge-t ugyanaz a szó jelöli. Aki tehát nálunk a Sprache embere, az embere a Zunge-nak is, az ennek a kettős érzékiségnek a lekötelezettje. Bor és irodalom. Azt állítani, hogy egy könyvvásáron az irodalom másodlagos fontosságú volna, túlzás. De hosszú évek nehéz tapasztalatai az mutatják, hogy az ember nem szívesen megy olyan standhoz, ahol vacak borok vannak. Ott a könyvekre is a bizalmatlanság árnyéka hull.

S ha most mégis akarnék valamit mondani a magyar irodalomról - nem akarok -, csak elő kell vegyek egy Borkalauzt, szinte tetszőleges helyen kinyitom, s olvashatom is, milyen az irodalmunk:

Rohály borkalauzából: sokrétegű buké - koncentrált - a tájjellegű aroma mellett finoman gyümölcsös, egyértelműen fahordóban érlelt (a fahordó itt metafórikus értelemben szerepel - ráhajaz a korábbi "szűk völgyre"). A gyümölcs és ásványok frissességéből, a cserzőanyagból annyi maradt, amennyi Tokajban csak lehetséges.

Hosszú utóíz.

Annál rövidebb lesz az én búcsúm. A bor már itt van, jönnek a könyvek is, és Judy Winter tudja, hol találja a virágokat.

 

 

* a felolvasás a következő műből vett részletekre merített HAHN-HAHN GRÓFNŐ PILLANTÁSA - lefelé a Dunán - Magvető kiadó, Budapest 1991