GÖNCZ ÁRPÁD - A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG ELNÖKE - BESZÉDE AZ 51. FRANKFURTI KÖNYVVÁSÁR MEGNYITÓJA ALKALMÁBÓL

 

Roth Főpolgármester Asszony,
Naumann Államminiszter Úr,
Ulmer Elnök Úr,
Igen Tisztelt Hölgyeim és Uraim,

Kedves Barátaim !

Bocsássanak meg, ha a mondandómat, ami a legnagyobb mértékben “közügy”, a legszűkebb értelemben vett “magánüggyel” kezdem : volt az életemben hat és fél év, amit nem általában könyvekkel, hanem három könyvvel osztottam meg. Mindháromnak az első lapján ott állt a börtönhatóság pecsétje, hogy “ellenőrizve”, s mikor börtönt váltottam, elvették vagy épp visszaadták hol az egyiket, hol a másikat, hol mind a hármat. Az első József Attila, a hozzám legközelebb álló magyar költő verseskötete volt, a második német regény : Thomas Mann József-tetralógiája. Amit hol azért vettek el, hol azért adtak vissza, mert az ügyeletes börtön épp nyugat-németnek, illetve kelet-németnek minősítette: a harmadik meg az orosz Turgenyev elbeszéléskötete, az Egy vadász feljegyzései – ez szerencsére folyamatosan “kelet-orosznak” minősült. Szerintem a három, együtt, irodalomnak. “Határok nélkül”. A verseskötet maga volt a belső határtalanság. József, a veremben, akkori napjaim fura – irodalmilag elvont – s a jövőbe táguló valósága. Turgenyev a nyírfaerdők csendje, a természet embert is magába foglaló határtalansága. Ami így, együtt, elviselhetővé tette, a végtelenségig tágította a börtönélet kegyetlen, az igazságügyi terminológia szerint “életfogytig” tervezett határvonalát.

Igen: ha addig nem lettem volna, akkor váltam volna “olvasó emberré”. Akinek már kialakult az – igaz, szakadatlanul változó – “irodalomképe”. S aminek milyensége – és minősége – attól függ, hogy ő maga miféle feladatot tulajdonít az irodalomnak.

Én azt, hogy kitágítsa a világomat.

Hiszem, hogy az emberi szellem világa időtlen és egyetemes. Eredete visszanyúlik a közös ősélményig, amikor a véresen lehanyatló és hajnalban teljesen dicsőségében újjászülető Nap s az éjszaka királynője, a Hold kialakította ősünkben isteneink és a túlvilág képét. Időtlenségét és egyetemességét nyilván akkor vesztette el, mikor az ember először kísérelte meg, hogy az élményét szavakba foglalja.

Eszköze a nyelv volt, s az több, mint a hangok tagolt halmaza, hiszen minden szava függ a szomszéd szótól, s a szavak együtt – akarva-akaratlanul – használójuk másokétól eltérő – közvetlen világát képezik le. A kimondott – de kivált a leírt – szó, ha más nyelvű emberhez szól, fordításra szorul. Azaz: a más nyelvű ember világának írott képével kell egyeztetni. Ha azt kívánjuk, hogy az is ugyanazt, ugyanúgy érzékelje a mi szavainkban, mint mi jómagunk.

A Frankfurti Könyvvásár az írott szavak óriási vásártere. Piac, ahol a magunk múltját és jelenét, közvetlen környezetét, annak gonddal megalkotott mását kívánjuk eladni. Ki-ki berakja a maga szavait a nagy, közös bokor alá, visszahúzódik, s lesi, hogy a szomszéd mit választ közüle, s mit hagy ott cserébe érte. A meggyőzés egyetlen eszköze, ha olyan holmit rakunk a bokor alá, amit ha megforgat, megnéz, úgy dönt, hogy maga is hasznát venné.

A jó hírünk záloga tehát, ha a portékánk – szavakká formált világunk: az anyanyelvünk irodalma – a vevő számára is érték.

Kétoldalú gond és felelősség a felkínált művek kiválasztása, s nagyon könnyű melléfognunk, ha nem ismerjük magunk is a cseretárs igényét. Ami lehet a mienkkel azonos, lehet ahhoz hasonló, de lehet attól homlokegyenest különböző is.

A piacon – ezen a piacon – megjelenő cserepartnerek javarészt a mai világnyelvek használói. Nem gondolnám, hogy a magunk nyelve akár itt is társtalan volna: az ural-altáji nyelveken belül a finnugor nyelvcsalád obi-ugor ágához tartozik. De használata szűken körülhatárolt, s talán fiatalabb is, mint a mai világnyelvek. Képibb náluk, közelebb áll a nyelvek eredetéhez. Ellentétben velük, amelyek szikár fogalmisága szinte elfedi már minden nyelvek fő forrását, a képet. Előny ez, de hátrány is egyben. A magyar író nehezebben méri fel, hogy mondandója, más nyelvre lefordítva, vajon ugyanazt a tartalmat közvetíti-e, amit ő, a maga nyelvi eszközeivel, oly magától értetődő természeteséggel fejezett ki. Évszázadokkal ezelőtt vagy ma, a műve korától, tárgyától, írásmodorától függetlenül. Hiszen a nyelvi bőréből nem bújhat ki, hiába is próbálna más lenni, mint önmaga.

Nem állítom, hogy egyre gyorsuló világunkban a magyar író nyelve és mondanivalója nem alkalmazkodik rohamosan az olvasó világ egyre egységesebb kívánalmaihoz, hiszen az ő életét és szavait éppúgy sodorja és formálja a világ változásának szele, mint akárki másét. De a nyelvi alapanyaga más lévén, ugyanazon szél sodrásában is más marad. Mondanivalójának egyetemes értéke épp ebben, a helyi hitelében rejlik. Abban az újdonság-többletben, sajátos ízében és színében, amit az emberi szellem egyetemességéhez hozzáad. Mert ne feledjük: minden igaz mű elve helyhez kötött. Azaz provinciális: belefér egyetlen falu, egyetlen külvárosi bérház egyetlen emeletének színterére. S épp ettől igaz. Attól, hogy nem határtalan. S hogy az eredetét tekintve nagyon is helyhez kötött.

Ennek teljes tudatában ajánlok én ma egy indoeurópai nyelvet beszélő országban magyar irodalmat mindenkinek, aki kész fölismerni a másban a közös emberi szellemet. Az ismeretlenül is ismerőset. Amire most ő csodálkozik rá s – remélem – szereti meg ezt a másfajta világot a mi szemünk tükrében.

Hadd köszönjem meg hát Magyarország elnökeként, magyar íróként, hogy meghívtak, s így, a vendégükként, magam is részese és tanúja lehetek ennek az izgalmas, közös szellemi kalandnak.

Elnökként, aki idestova tíz esztendeje, s íróként, aki idestova harminc esztendeje tapasztalja a kimondott és írott szó hatalmát, igyekszik annak hasznát venni, s a hitelét maga is gyarapítani.

Ma épp itt, Frankfurtban, ahol az Önök jóvoltából mi magyarok – pontosabban: a határait feszegető magyar szó – az Önök díszvendége.