A MAGYAR KÖNYVKIADÁS MÚLTJA ÉS JELENE

 

1. A kezdetektől az 1948-as kommunista hatalomátvételig

Az első könyveket Magyarországra vándorszerzetesek és papok hozták magukkal a Rajna vidékéről és a francia határvidékekről nem sokkal azután, hogy a magyar törzsek elfoglalták a Kárpát-medencét és letelepedtek. A legtöbb ilyen könyv azonban elveszett a tatárjárás és a többi háború alatt, illetve tönkrement az állandó használattól, hiszen nagyrészt a szertartásokon használt könyvekről van szó. Ma körülbelül 1200 középkori kódex található Magyarországon, de ezek közül csak 190 magyarországi eredetű, mivel a legtöbb ilyen kódexet a 18. és a 19. században találták meg. Az 1526 (ekkor rohanták le a törökök az ország jelentős részét) előtt még fellelhető díszes kéziratoknak csak fél százaléka maradt fenn. Azért készültek könyvek a középkorban Magyarországon is, elsősorban a királyi udvarokban, a kolostorokban és a püspökségeken, a 14., 15. századra pedig a magyarországi könyvkészítés színvonala felzárkózott az akkori Európáéhoz.

A reneszánsz felgyorsította a szellemi tevékenységeket, melyek tetőpontjukat Mátyás király, a kor egyik legnagyobb könyvgyűjtőjének uralkodása idején érték el. Mátyás könyvtárát, a Bibliotheca Corvinianát, melyet méretben csak a Bibliotheca Vaticana múlt felül, Európa-szerte ismerték és csodálták. A budai Királyi Palotában összegyűjtött csodálatosan és gazdagon díszített kéziratok és kódexek számát 3000-re becsülik a kifejezetten a király számára készített corvinákkal és Beatrix királynő magángyűjteményének darabjaival együtt.

Tragikus módon, a könyvgyűjteményt elherdálták rögtön Mátyás halála után. A Mátyást a trónon követő II. Ulászló és II. Lajos a legértékesebb darabokat idegen udvarok követeinek, illetve európai humanistáknak és tudósoknak ajándékozták, - bár így legalább néhány könyv fennmaradhatott az utókor számára. A Bibliotheca Corviniana megmaradt része a (II.) Nagy Szulejmán vezette török megszállás alatt pusztult el. A török uralkodó úgy kifosztotta a gyűjteményt, hogy csak 22 kódex maradt meg. Ma összesen 215 corvinát őriznek 16 ország 43 városának 49 könyvtárában.

Két évtizeddel a könyvnyomtatás feltalálása után, a Föld országai között hatodikként Magyarországon is felállították az első könyvnyomdát. 1472-ben a német szerzetes, Hess András Budára érkezett és a magyarországi érsek támogatásával kinyomtatta az első könyvet Chronica Hungarorum címmel, latinul. A könyvnyomtatás és kiadás ettől kezdve folyamatos volt, és már 50 évvel Hess után több könyvesbolt működött az országban, főleg nemesi családok patronálásával. A nyomtatott könyv nem ment többé ritkaság számba Magyarországon.

1590 a következő mérföldkő: ebben az évben jelent meg három kötetben a Biblia első teljes fordítása, maga a fordító kezdeményezésére. Így a lutheránus lelkész, Károli Gáspár adta ki az első magyar nyelvű könyvet, illetve kétség kívül az első best-sellert is. A reformáció gyors terjedésével megnőtt a kereslet a többek számára elérhető áru kiadványok iránt; ez a megnőtt kereslet pedig megélhetést biztosított sok vándorló nyomtató-kiadó iparosnak a században. 1571 és 1600 között összesen 605 különféle könyv jelent meg, latin vagy magyar nyelven.

A 17. század elejére a könyvek helyi készítése vált elterjedtté. Ezeknek a már rosszabb minőségű könyveknek, amelyek tulajdonképpen a kereskedők által behozott olasz és német könyvek utánzatai voltak, már az ára is alacsonyabb volt. A népi kalendáriumok, azaz az időjárással, földműveléssel, házvezetéssel kapcsolatos tanácsokat, egyszerűbb történeteket, a kor eseményeinek leírását tartalmazó kézikönyvek (a következő két és fél évszázad best-sellerei) kevesebbért, mint egy kiló marhahús áráért megvásárolhatóak voltak bármelyik falusi vásárban.

Ezeken a népszerű kiadványokon kívül, a magyarországi könyvkiadás a 18. század végéig főleg a Biblia változataival, szöveggyűjteményekkel, magyar nyelvű ezoterikus vallási művekkel, latin klasszikusokkal, magyar és latin nyelvű jogi könyvekkel foglalkozott.

A másfél századon át folyamatoson tartó török háborúk befejeződésével és az új állami (azaz nem egyházi) iskolák elterjedésével párhuzamosan megjelentek az első “valódi” könyvárusok a késő 18. században. A helyi készítésű latin és magyar nyelvkönyvek mellett főleg külföldről beszerzett francia és német kiadványok terjesztésével foglalkoztak, mivel a tanult emberek körében nagyon sokan beszéltek németül. Ezek az árusok kezdetben a kereskedelem hagyományos – a céhek által meghatározott - keretein kívül tevékenykedtek, majd 1795-ben megalapították Európa első könyvkereskedő szervezetét, a Pest Város Könyvkereskedőinek Közösségét. A szervezet első elnöke Kiss István volt. (Harminc évvel később egy magyar könyvkereskedő, Keresztély Horváth Károly kezdeményezte a későbbi Börsenverein megalapítását is a Lipcsei Vásárban.)

A 18. század vége felé, ahogy az írni-olvasni tudás jobban elterjedt az alsóbb osztályok körében is, és a nemzeti megújhodás feltörésével párhuzamosan olyannyira megnőtt az igény a magyar nyelvű könyvekre, hogy a pesti könyvkereskedők elkezdtek kiadással is foglalkozni, ezáltal pedig a magyar irodalom egy új korszakának támogatóivá váltak, mely korszak gyümölcsei majd a 19. század nagy nemzeti klasszikusai lesznek. Sok ilyen első generációs, kiadással is foglalkozó könyvkereskedő társaság egészen az 1870-es évekig fennállt. Messrs Lampel, Emich, Wodianer, Trattner, Hartleben és mások nemcsak a magyar romantika, de az első szótárak, enciklopédiák, tudományos és szakkönyvek kiadói is.

A késő 19. században az elterjedő kapitalizmus lehetővé tette új, szívós kereskedelmi vállalatok kiemelkedését, melyek már egy új közönséget, a városi bourgeoisie-t és az írástudó városi tömegeket látták el olvasnivalóval. Az új korszakban a népszerű szépprózai alkotások, és az olcsó, kevésbé igényes kiadású könyvek jelentek meg nagy példányszámban; jellemzőek még a dekoratív “összes művek” sorozatok; illetve nagyon jelentős a fordítások beáramlása, ami az életmód-modellekre, és az ország szellemi és politikai modernizálásához ötletekre éhes publikum számára hozzáférhetővé tette a kortárs világirodalmi műveket. A kivételesen sok fordítás az idő óta jellemző a magyar könyvkiadásra. A századfordulóra Magyarország Európa egyik fő “könyves-országává” vált, és a kontinens országai közül az elsők között nyert felvételt a Nemzetközi Kiadók Szövetségébe. 1913-ban Magyarország adott otthont egy nemzetközi kiadó konferenciának.

A két világháború közötti időszakban sem változott jelentősen a helyzet, leszámítva, hogy feltűnt a ponyvairodalom, a “sárga regények” – ahogy akkoriban nevezték őket. A piacot viszonylag kevés nagy nevű kiadó uralta, például az Athenaeum, a Révai Testvérek, a Pallas, a Singer és Wolfner stb., amelyeket kivétel nélkül a 19. század utolsó évtizedeiben alapítottak. Ezeken kívül még néhány közepes nagyságú vállalat (Cserépfalvy, Dante), illetve nagyszámú kis kiadó működött, melyek közül több még mindig kereskedő vállalat is volt. Ezek a kisebb vállalatok foglalkoztak általában a kis példányszámú kiadásokkal. Összességében, a szépprózától, kézikönyvektől és a társadalomtudományoktól eltekintve, a könyvkiadás még kis példányszámú volt, gyakorlatilag nem létezett művészeti és zenei publikálás, illetve szakmai irodalmat sem adtak ki nagy számban.

2. A kommunista időszak, 1948-1989

A második világháború által okozott pusztítás és a kommunista hatalomátvétel szinte egy éjszaka leforgása alatt felismerhetetlenné tette a viszonyokat. 1948-ban államosították az összes könyvkiadással, kereskedéssel és nyomtatással foglalkozó vállalatot, élükre “megbízható” kommunista vezetőket állítottak, akik legtöbbször teljesen tapasztalatlanok voltak a könyvkiadás terén. Az új szerzői jog-törvény megfosztotta jogaiktól a kiadókat. (A jogok visszaszálltak a szerzőre minden egyes kiadás után.). Míg a kisebb kiadótársaságokat bezárták, a nagyobbakat hatalmas “szocialista” vállalatokká olvasztották össze, és minden ilyen vállalat csak egy, szigorúan megszabott területen tevékenykedhetett: egyikük foglalkozhatott gyermek- és ifjúsági könyvekkel, másikuk szakmai publikációkkal, egy harmadik akadémiai kiadványokkal, egy másik jogi és gazdasági jellegű könyvekkel, egy a kortárs magyar prózával és költészettel, egy a következő marxista irodalommal, egy a tankönyvekkel, egy másik a szovjet szerzők munkáival stb. Ebben a mesterségesen létrehozott “ideális” világban nem volt szabad verseny, a könyvkiadás állami támogatásban részesült, annak érdekében, hogy a könyvek nagy tömegek számára hozzáférhetőek legyenek. Ha politikai vagy oktatásügyi megfontolásból az volt a kívánatos, mindaddig hallatlan nagy példányszámban jelentek meg egyes könyvek. E “szocialista” kereskedelem ura és cenzora a Kulturális Minisztérium könyvkiadási részlege volt, illetve ez rendelkezett a nyomdafesték és papírkészletek felett is, melyek sosem voltak elegendőek főleg példányszám nagymértékű növekedésének köszönhetően. A legfőbb hatalom persze a Kommunista Párt és teljhatalmú ellenőrző szervének, a Könyvkiadási Bizottságnak a kezében volt. Nemcsak a betiltott szerzők és könyvek hosszú listáit állították itt össze (és tettek időszerűvé időnként valódi orwelli stílusban), de a bizottság az ajánlott (vagyis kötelező) szerzők és témák hasonlóan hosszú listáit is elkészítette, melyeket aztán a kiadóvállalatokhoz továbbítottak, a megkövetelt tárgyakat és termelési irányszámokat taglaló éves tervekkel együtt.

A kiadás a szó semmilyen értelmében sem volt üzletnek nevezhető, inkább valamiféle szolgáltatásnak, amit a kormányzat finanszírozott a “tömegek oktatása” céljából. Ilyen körülmények között szárnyalt a könyvkiadás, hatalmas terjesztő hálózatok jöttek létre, és több embert alkalmaztak a kiadóiparban, mint valaha. Az évtizedek folyamán a rendszer lassan veszített feszességéből, és az értelmiséget is ki kellett engesztelnie a nagyobb szellemi szabadság biztosításával. Idővel már nemcsak a kommunista ideológiával átitatott könyvek kiadói húztak hasznot a rendszerből. A szinte korlátlan anyagi források lehetővé tették a korábban jelentéktelen nagyságrendű akadémiai publikálás növekedését, az átfogó kézikönyvek megjelenését, a terjedelmességük miatt drága klasszikusok kiadását, az irodalmi fordítások kifinomulását – ezt a legjobb regényírók és költők közül többen is gyakorolták, miután saját műveik kiadását betiltották, és ez maradt számukra az egyetlen megélhetési forrás -, a tudományos, orvosi, művészeti és idegen nyelvi kiadás fejlődését. A szigorú cenzúra által kiélezett helyzetben egy új szerkesztői professzionalizmus lett jellemző; a szerkesztők maguk olyan megérdemelten híres értelmiségiek voltak, akik a kiadóvállalatoknál találtak menedéket.

Mint ideológiai szempontokból fontos szektor, a könyvkiadás különleges figyelmet “élvezett”, de ez azt is jelentette, hogy a politika magasabb köreiben bekövetkező változások azonnal érződtek a könyvkiadási irányvonalon is. És a rezsim, bár a rendszer maga változatlan maradt, jelentős átalakításokon ment keresztül 40 éves fennállása alatt: az ideológiai ellenőrzés fokozatosan csökkent, a cenzúra egyre lazábbá vált, a gazdasági nehézségek pedig a támogatások megcsappanásához vezettek, és így a 70-es évek közepére a kiadóknak már a piac és a haszon jegyeiben kellett gondolkozniuk. A 80-as évek egy olyan kiadóipart hoztak, amely szakmailag jól fejlett, szellemileg erős és nagy nevű volt, azonkívül képes arra, hogy a kommunizmus küszöbön álló bukásában az akkorra már teljesen biztos ország olvasóközönségének minden igényét kielégítse.

A magyar könyvkiadás késő hetvenes évektől kezdve nyújtott teljesítménye segít megmagyarázni azt a tényt, hogy az ellenzéki könyvekből (a hasonló jellegű újságokkal és folyóiratokkal ellentétben) sosem volt sok, és amikorra már sok ilyen könyv jelent meg nagy példányszámban, addigra már nem nagyon lehetett megkülönböztetni őket a “hivatalos” kiadványoktól.

1955-ben a szerzői jogok védelmére egy félhivatalos ügynökséget hoztak létre. A mai Artisjus egy főként a zene, az irodalom, a színházművészet és a számítógépes programok területén tevékenykedő törvényes hivatal, “gyűjtő szervezet”, illetve jogi képviselet. Sokáig ez az ügynökség képviselte a magyar szerzőket itthon és külföldön, törvényesen közvetített a külföldi irodalmi ügynökségek/kiadók és a magyar kiadóvállalatok között, és cenzori funkciót is betöltött.

Ma már több irodalmi ügynökség működik Magyarországon, de az, hogy a kalózkiadás nem jelent súlyos problémát, az főként az Artisjus (a WIPO tagja) tevékenységének köszönhető. Az ország már évtizedekkel ezelőtt csatlakozott a Berni Konvenció aláíróihoz.

A könyvek szintén központosított, szigorúan ellenőrzött, és ha politikai elgondolásokból szükségesnek tűnt, akkor államilag is támogatott exportját és importját egy gigantikus méretű vállalat, a Kultúra felügyelte. A monopoljogától megfosztott, túl nagy apparátussal működő, nehézkes szervezet az új körülmények között pillanatok alatt csődbe jutott, feladatait pedig nagyszámú kis vállalkozás vette át. Megbízható statisztikák nem állnak rendelkezésre, de amióta a hivatalos magyar pénznem gyakorlatilag konvertibilissé vált, a nyugati könyvek importja óriási mértékben megnőtt – a növekedés különösen dinamikus volt az angol nyelvkönyvek esetén, ezeket ma az állami iskolarendszerben használják -, míg a magyar vállalatok által kiadott könyvek exportja a “szocialista piacok” elvesztésével és az állami támogatások megszűnésével borzalmasan lecsökkent.

A Magyar Írószövetség, egykor az egyedüli és kíméletlenül hivatalos, a szerzőket ellenőrző szervezet, a 80-as évek elejére nemcsak az elégedetlenség és a tiltakozás fellegvárává vált, hanem a születő politikai ellenzék egyik központjává is. Később egyfajta nem hivatalos parlamentté fejlődött, és vezetői, többek között a dráma- és regényíró, valamint az angolból kiválóan fordító Göncz Árpád, Magyarország első szabadon választott köztársasági elnöke, kimagasló szerepet játszottak a diktatúra megszűntetéséért küzdő mozgalomban. A parlamenti demokrácia keretei között a szövetség hamar elvesztette politikai jelentőségét miután az írók zöme visszavonult a politikai életből, de a szövetség, mivel tagsága az egész irodalmi életet átfogja, még mindig az írók legnagyobb és legfontosabb szervezete. A szövetség ma egyféle szakszervezetként próbálja megtalálni helyét. Néhány nemzetközileg is jobban ismert tagja, nevezetesen a regényíró és esszéista Konrád György, a költő Csoóri Sándor és a drámaíró Csurka István továbbra is hallatja hangját a politikai küzdőtéren.

3. A könyvkiadás napjainkban, 1989 és 1996 között

A kommunizmus bukásával eltűntek az ellenőrzés és a támogatás régi szabályai is. Nem volt többé cenzúra, és most már bármit ki lehetett adni és el lehetett olvasni, bár az új kezdet pontos dátumát szinte lehetetlen meghatározni. A Párt 1989-ben lemondott kizárólagos hatalmáról, amikor vonakodva ugyan, de engedélyezte az 1990-es szabad választások megtartását. Néhány kiadó azonban már korábban elkezdett kitörni a korlátok közül: a Szabad Tér 1987-ben és 1988-ban az orosz szakadár irodalom két, ma nagyon híres antológiáját jelentette meg, az Európa pedig 1988-ban Arthur Koestler Sötétség délben című munkáját és Borisz Paszternak Zsivago doktorát, illetve 1989-ben George Orwell 1984 című művét. Mindegyik alkotás kitűnő fordításban jelent meg, ami bizonyítja, hogy az előkészítő munkálatok már sokkal hamarabb el kellett hogy kezdődjenek.

1989 elején egy rövid, hivatalos közlemény a lapokban kihirdette, hogy bármely törvényesen bejegyzett cégnek vagy szervezetnek - a hatóságok előzetes hozzájárulása vagy engedélye nélkül - szabad kiadással foglalkoznia. Fél évszázad elteltével tehát helyreállt a sajtószabadság. Az elkövetkező romantikus és lázas hónapokban, években, mindent, amit 1948-tól nem lehetett megjelentetni, kiadtak, és hatalmas példányszámokban adtak el. Ezzel a kereslettel persze sem a “hivatalos” kiadóvállalatok, sem a “hivatalos” terjesztő rendszer nem tudott megbirkózni. Új kiadók százai tűntek fel, és a könyveket utcai árusok árulták a könyvkereskedők helyett. Az ár persze hamar visszavonult. Az új kiadók és könyvárusok – főleg lelkes értelmiségiek - nagy része el is tűnt. A korábban betiltott irodalom utat engedett a népszerű szépprózának.

A könyvipar poszt-kommunista válságának egyik legfontosabb oka a terjesztő rendszer összeomlása volt. A kommunizmus évei alatt a nagy- és kiskereskedelmet is három hatalmas állami vállalat intézte. Ezek a vállalatok csődbe mentek az 1990 és 1992 közötti időszakban az adósságaiknak, a hatalmas eladhatatlan és eladatlan könyvkészleteknek, és a magán terjesztőkkel és utcai kereskedőkkel való versenynek köszönhetően. A terjesztést most a zűrzavar jellemezte. A korábbi határvonal a nagy- és kiskereskedők között megszűnt, és egy, kaotikus rendszerbe olvadtak össze. A megszokott kiadó-nagykereskedő-olvasó csatorna eltűnt. Sem a nagykereskedők, sem a kiskereskedők nem vállalkoztak már az olyan könyvek terjesztésére, amelyekről előre tudni lehetett, hogy csak kis példányszámban fognak elkelni, vagy csak a példányszám töredékét vették át az ilyen könyvek esetében, és felnyomták az árréseket is. Ez az új helyzet komoly nyomást gyakorolt a kiadók készpénz áramlatára, mivel a kisterjesztők általában késtek a fizetéssel, ami egy magas infláció által jellemzett gazdaságban jelentős anyagi terhet jelentett.

A könyvkereskedelemre a legnagyobb ütést az 1990-es Elő-privatizációs Törvény mérte, mely intézkedés következtében a könyvesboltok majdnem kétharmadát minden megkülönböztetés nélkül magánkézbevételre kínálták fel. A nyílt licitálással eladott boltok jó része örökre elveszett a kereskedelem számára. Falvak, néha egész városok maradtak könyvesbolt nélkül. A megmaradtaknak pedig az országban mindenütt elburjánzó utcai standokkal kellett versenyezniük. Ezek a standok közterekre, metróállomásokba, aluljárókba települtek, főleg best-sellerekre szakosodtak, csak félig-meddig működtek törvényesen, tulajdonosaik gyakran megtagadták az adók, sőt néha még a köztér bérleti díjának fizetését is. Hasonlóképpen, a megmaradt és újrarendeződött nagykereskedőknek is fel kellett venniük a versenyt az új, helyi központú, általában közepes vagy kisméretű, kétes eredetű “demi-gros” hálózatokkal, amelyek szinte kizárólag best-seller könyvekkel foglalkoztak.

1990 után napirendi pontra került a nagy állami kiadóvállalatok privatizációja. E vállalatok vezetőségei és személyzetei névleges tulajdonjogukat visszafogó erőnek érezték, és úgy vélték, hogy a vállalatok és a piac szempontjából a legjobb egy gyorsított privatizáció lenne. Az első poszt-kommunista kormány azonban nem rendelkezett határozott politikával a problémát illetőleg. Mire az első privatizáció végbement 1993-ban, a kiadók helyzete még jobban leromlott, pénzügyi problémáik súlyosabbakká váltak, a potenciális beruházók pedig így elvesztették lelkesedésüket. A privatizációs folyamat legnagyobb kérdése a vállalatok értékének felbecslése volt. A fennálló szerzői jogtörvény a szerzőknek kedvezett a kiadókkal szemben. A szerzők olyan megszorításokat köthettek ki, hogy a kiadók számára a mű kereskedelmi kiaknázásának lehetőségei nagyban lecsökkentek. Azzal, hogy a szerzői jog visszaszállt a szerzőre minden egyes kiadás után, az állami kiadóvállalatok raktári állománya gyakorlatilag értéktelennek számított, és nem minősülhetett vagyontárgynak a privatizáció során. Ez a tény tovább kedvetlenítette a potenciális beruházókat. Végül néhány vállalat külföldi, egy vagy két magyar tulajdonos kezébe került, jó néhány vállalatot pedig be kellett zárni. Az ezeknél a vállalatoknál dolgozók pedig kihasználták a kormányzat által a management kártalanításához biztosított kedvezményes banki hiteleket. A kártalanítások persze a tőke injekciók elmaradását jelentették, bármennyire égetően is szükség lett volna azokra a hirtelen gazdasági változások korában.

Egy másik tényező, ami hozzájárult a könyvipar poszt-kommunista válságához az adórendszer volt. 1990-ben eltörölték a kiadók és a terjesztők 80%-os adókedvezményét, amely az 1989-90-es fellendülést segítette. Az 1993-ban a könyvekre is bevezetett áfa további pénzügyi nyomást gyakorolt a kiadókra. Először 6%-os áfát vetettek ki a könyvekre, majd 1994-ben 10%-ra, végül 1995-ben 12%-ra növelték az áfa mértékét. Ráadásul a vállalati adók és társadalombiztosítási hozzájárulások szintje általában véve nagyon magas Magyarországon, megközelíti a skandináv országokét.

Az egyetlen mód, ahogy a poszt-kommunista kormányok segítették az állami támogatásokhoz szokott könyvipart, az a kulturális értéket képviselő könyvek kiadását segítő alapok létrehozása volt. A Magyar Könyv Alapítvány minden évben különböző összegeket utalt ki a költségvetésből, a Nemzeti Kulturális Alap pedig tőkéjét a kulturális termékekre kivetett illetékből szerzi. Ezt az illetéket 1993-ban vezették be, mely a könyvek, színház- és mozijegyek, kikölcsönzött videofilmek, múzeumbelépők stb. árának egy százalékával egyenértékű. Magán alapítványok is segítették az ipart, a legfontosabb ezek közül a Soros Alapítvány.

4. A könyvkiadás 1996-tól napjainkig

Az iparág helyzete, mely a “rendszerváltást” (ahogy a bársonyos forradalmat Magyarországon általában nevezik) követő első hat-nyolc évben igencsak zavaros volt, 1996-tól kezdve drámaian megváltozott. Részben a kormányzati politikában bekövetkezett változásnak - azaz a könyvkiadás és kereskedelem különböző részterületeinek támogatását előirányzó intézkedéseknek – köszönhetően a könyvkiadás, úgy tűnik, sikeresen talpra állt. És valóban, a kiadóipar a magyar kulturális élet vezető ágazatává nőtte ki magát. A két megmaradt állami nagy terjesztő vállalatot is privatizálták, újjászervezték, és a modern követelményeknek megfelelővé tették. Ennek következtében új, nagy és a megfelelő helyre telepített könyvesboltok nyíltak meg, számuk (mely 1990-ben oly szomorúan lecsökkent) elérte az 500-at 1997-ben. Ugyanebben az évben a forgalom 25%-kal nőtt, messze meghaladva az infláció mértékét. Évente körülbelül 10000 címen jelent (és jelenik) meg könyv, az eladott példányok száma pedig megközelíti az 50 milliót. Bár ez az utóbbi szám jóval alacsonyabb, mint a megfelelő 1989-es, így is azt mutatja, hogy a magyarok még mindig szorgalmas olvasók. Európában csak két skandináv országban nagyobb az egy lakosra jutó vásárolt könyv száma.

A bizonytalanság és összevisszaság évei után, úgy tűnik, végre kiforrt a piac. 15 nagy kiadóé a forgalom oroszlánrésze, és körülbelül 60 másik vállalat osztozik a maradékon. 200-tól 300-ig terjed azoknak a kis cégeknek a száma, melyek általában négy vagy öt címen jelentetnek meg könyvet évente. A kezdeti félelem a nagy nemzetközi multiktól is alaptalannak bizonyult. A Bertelsmann, a Readers’ Digest, a Julius Springer, az Axel Springer, a Wolters Kluwer megtelepedtek Magyarországon, de még a piacból szakított együttes részük sem éri el a 30%-ot. Ráadásul ezek a multik sokat segítettek a fair kereskedelem szabályainak meghonosításában egy olyan iparágban, ami bizony sok piszkos üzletet látott a minden kezdeményezésnek utat engedő korszakában.

A magyar könyvkiadás és kereskedelem jövője bíztatónak tűnik, eredményeiket már nemzetközi szinten is kezdik elismerni. 1998 tavaszán, a Magyar Kiadók és Könyvkereskedők Egyesülete (MKKE) a kelet-európai szervezetek közül elsőként nyert felvételt két top kereskedelmi szervezetbe, az Európai Kiadók Szervezetébe és az Európai Könyvkereskedők Szervezetébe. A 200 éves múltra visszatekintő, nagy tiszteletnek örvendő egyesület (az MKKE) 1929 óta fő szervezője az Ünnepi Könyvhétnek, Magyarország legfontosabb, évente ismétlődő könyvekkel kapcsolatos rendezvényének, illetve 1994 óta ez a szervezet rendezi meg – a Frankfurti Könyvvásár Vezetőségével együtt - a Budapesti Nemzetközi Könyv Fesztivált, mely országosan és regionálisan is jelentős esemény.

Magyarország az első olyan kelet-európai ország, melyet a Frankfurti Könyvvásár Fókuszának választottak, és ez - a nyilvánvalóbb okokon kívül - a magyar és német kiadóipar szoros múltbeli kapcsolatának köszönhető. A Börsenverien egyik alapítója magyar volt; a szervezett könyvkereskedelem pedig német kereskedők irányításával indult meg Magyarországon. A 80-as évek elején a magyar kereskedelem kétszer is lehetőséget biztosított a német kiadóiparnak, hogy bemutathassa több ezer féle kiadványát az érdeklődő magyar közönségnek.

A Frankfurt ’99 a magyar kiadók, könyvkereskedők és általában a szépirodalom számára egy nagyszerű lehetőség, hogy bemutathassák könyviparunk helyzetét és minőségét az Európai Unió egyik vezető országában.