MADÁCH IMRE: AZ EMBER TRAGÉDIÁJA
(KAMARA KIÁLLÍTÁS)

 

frankfurti magyar pavilon látogatóit múlt századi klasszikus magyar író kiállítására invitálják a rendezők.

Madách Imre Petőfi Sándor mellett máig a magyar kultúrtörténet, irodalomtörténet Európa-szerte talán legismertebb írója. Az ember tragédiáját játszották már a világ legnagyobb színpadain, Németországban bemutatták Hamburgban, Frankfurtban, Berlinben, szövege több mint harminc nyelven látott napvilágot. (Németre 1865-ben fordították.) A Madách- drámában felvetett gondolatok, kérdések egyetemes érvényűek, amelyek a világirodalom klasszikus drámaíróinak, íróinak figyelmét sem kerülték el, gondoljunk csak Dantéra, Miltonra, Goethére, Byronra, Shelleyre, Hugora, Ibsenre.

Az ember tragédiája a magyar színházak legrangosabb, leggyakrabban játszott színpadi művének számít, melyet Madách a romantika egyik divatos műfajában, a drámai költemény formában írt meg. A mű 1859 és 1860 között keletkezett, könyv alakban először 1861-ben látott napvilágot, hazai ősbemutatójára azonban csak az író halála után, 1883-ban került sor.

Az “emberiség költemény”-ként, de leggyakrabban egyszerűen csak “Tragédia”-ként emlegetett alkotás Madách Imre főműve. Ízig-vérig XIX. századi alkotás, s bár nyelvezete ma már kissé archaikusnak tűnik, gondolatisága mégis tökéletesen modern. A mű Madách filozófiai nézeteinek, átfogó történelmi ismereteinek foglalata, s egyben személyes élettapasztalatainak , letisztult következtetéseinek összegzése. Nem programmű, nem ajánl megoldást, nem jelöl ki követendő eszmét, ideológiát. A főhősök: - Ádám, Éva, Lucifer – állandó szereplők, időrendben haladva azonban változnak a történelmi korok, eszmék. Madách végigkalauzolja – színenként - olvasóját-nézőjét a teremtéstől kezdődően emberiségünk egész történelmén, bemutatva a korok megfelelő társadalmi berendezkedését, ideológiai áramlatát. Az örökös kísérő és kísértő: Lucifer, tudja dolgát, véres valóságot és vágyott csalfa képeket villant fel Ádám és Éva előtt. Minden út kudarccal, megcsömörléssel végződik. Már-már egyetemes kiábrándulással, Ádám önpusztító gesztusával – a mélybe készül vetni magát -, zárulna a drámai költemény, de Éva bejelentése, miszerint várandós, újra az ismeretlen jövő felé nyit utat. Diadalmaskodik az Élet, melynek határozott célja immáron nincs, a cél maga a küzdelem, a cél maga az élet, azaz annak megélése.

Az ember tragédiája – akár olvassuk, akár színpadon nézzük, akár kiállításon, képekkel, díszletekkel jelenítjük meg – eszmei, filozófiai síkon is szellemi kihívást jelenthet a vele ismerkedők számára. Mindannyian érintve vagyunk: a Tragédia nem egy nemzet, de az egész emberiség sorsát, jövőjét boncolgatja, érinti az egyén vagy közösség mellett való döntés dilemmáját, az ideál és a reál küzdelmét: a szellem és az anyag harcát, azaz végső soron megkísérli a lehető legszemléletesebb módon megértetni velünk magát, a dialektikát.

Az ember tragédiájának bemutatása adja a kiállítási anyag gerincét, látványát.

Nem kerülhető azonban el, hogy a tárlat nyitása gyanánt néhány tabló ne mutassa be Madách életét, s a nagyívű történelmi kort, amelyben élt. Ifjúkorának, azaz a magyar reformkornak esztendei Pesthez, illetve Madách valódi életteréhez, a birtokos nemesi vidéki kúriák világához kötődnek. Az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharcban betöltött szerepe, s az azt követő csendes, de az irodalom szempontjából egyre termékenyebb esztendők felvillantása szintén része a nagy mű felé vezető útnak, ezért megidézése elkerülhetetlen. Az ún. “felvezető”, azaz előkészítő rész a kiállított anyag nem egészen egyharmadát teszi ki. Múlt századi helyszínek, épületek, portré-ábrázolások reprodukciói és Madách saját kezű rajzai, illetve korhű tárgyak képei érzékeltetik a múlt századi atmoszférát.

Madách drámai költeménye felvonások helyett “szín”-ekre épül. A frankfurti kiállítás a felállított paravánsor adta szűkre szabott kereteken belül megpróbálja a színeket a legkülönfélébb látványelemekkel (a szöveghez készített grafikai illusztrációk, színházi előadások színpadképei, egy-egy makett, jelmez, híres előadásokról készült művészi fényképek) megjeleníteni valamint hiteles dokumentumokkal bemutatni a mű keletkezését inspiráló irodalmi és történelmi “háttér-”anyagot. (filozófiai, természettudományi, történelmi és szépirodalmi tárgyú könyvek eredeti könyv kiadásainak felsorakoztatása, amelyek hatottak Madáchra) . Az ember tragédiája vizuális megjelenítésekor a legnagyobb segítséget az jelenti a kiállítás rendező számára, hogy színpadi műről van szó, amely számtalan művészt megihletett, így az irodalom és a társművészetek, azaz a képzőművészet, a színházművészet és a fotóművészet reprezentánsait. A kiállítás rendezői külön számítanak arra, hogy az egyetemes történelem ismert – s a tárlaton hatásos, feltűnő motívumokkal megjelenített – eseményei (az egyiptomi, a londoni, a párizsi szín jelenetei) magától értetődően nyújtanak kapaszkodót a látogatók számára, s ébresztenek nyitottságot a kezdetben csak felületesen nézelődő érdeklődőben.

Az ember tragédiája kiállítást emlékezetessé teendő, a távozó látogató emléket vihet haza: a záró kiállítási paravánról letéphet egyet az ott sorakozó különféle szövegű cédulák közül, amelyen a Tragédia szállóigévé nemesedett egy-egy sora olvasható.